Van valami végtelenül komikus abban, amikor Magyar Péter “élőben követi” azt a rendezvényt, amelyet ugyan vérszegénynek, gyűlöletdzsemborinak és érdektelennek nevez, mégis ott ül a képernyő előtt, percenként püföli a billentyűzetet, és sziporkázó öniróniával álcázott sértettségben ontja a bejegyzéseit.
Ha valóban ennyire unalmas és jelentéktelen, vajon miért foglalkozik vele ennyit?
Posztjában panaszkodik: “öt percenként százszor hangzik el a nevem.” Nos, ha így van, miért érzi szükségét annak, hogy saját magát is újabb százszor megemlítse? Úgy tűnik, Magyar Péter kedvenc politikusa nem más, mint… Magyar Péter.
Fotó: MTI, Koszticsák Szilárd
Persze nem maradhatott el a kötelező önfényezés sem: “Mi önkéntesekkel 86 kórházba vittünk 20 millió forint értékben adományt. Felemelő érzés a történelem jó oldalán állni.” A szerénység valóban nem fojtogatja. Úgy tűnik, Magyar Péter legnagyobb áldozata nem is az adomány, hanem az, hogy minden egyes akcióját kötelességének érzi hangosan bejelenteni.
A “történelem jó oldala” azonban ritkán az, amit valaki önmagáról kijelent. Inkább az, amit az utókor ítél meg. És ha az utókornak csupán ennyi maradna emlékül: egy politikus, aki minden közéleti pillanatban csak önmagát látja, akkor bizony a bohócsapka illene rá a legjobban.
